Hozzászólás ehhez Blog, Komm

Hogyan blogolj 2019-ben?

2019 a blogvilágban a lehetőségek beszűkülését hozta, nem abban az értelemben, hogy nincs lehetőségünk kismillió megoldásra tevékenységünk kifejtésére, hanem abban az értelemben, hogy hogy akarunk mondjuk úgy blogot írni, hogy azt egyáltalán el is olvassa valaki. Az internetes világban ketté vált a tartalomgyártás: „short head” néven emlegetik a keveseket, akit nagyon sokan olvasnak, „long tail” a neve annak a tartalommennyiségnek, amit a kutya sem olvas, vagy mondjuk nagyon kevesen. Én eddig, érzésem szerint a kettő között lavíroztam, de minden esélyem megvan rá, hogy a „long tail”-ben kerülök be végül. Talán megcsócsál engem is ez a digitális világ, és ott kötök ki a „webes történelem szemétdombján”. Az ember, persze, minden igyekezetével azon van, hogy ez ne így legyen, újabb és újabb témákba ássa bele magát, csakhogy érdekes legyen, és az érdeklődés fennmaradjon, egész kis polihisztor lesz a végén, de nem lehet tudni a végét.

Nem szoktam ilyen kéretlen tanácsokat osztogatni, sem pontokba szedve, sem ömlesztve. Most is csak azért csinálom, mert 2018 vége nekem a blogügyek körüli hercehurcával telt, és az igaz, hogy leköti az embert valamennyire, de ha valakinek netán nem lenne hozzá idegrendszere, talán segít. Kezdjük is mindjárt az alapoknál. Többféleképpen lehet blogot vezetni, amihez számos eszköz a rendelkezésünkre áll, de mondjuk néhány mindenképpen. Nézzük sorban ezeket az eszközöket:

1. Kezdjük mindjárt a vicc kategóriával, amit nemrég olvastam egy tanácsadó posztban: Írjunk saját blogmotort! Hahahahalololololrotfl! Nem zárom ki, hogy képes lennék egy saját blogmotor megírására, ami működik is, mondjuk php-ben, de ha ez általános lenne, körülbelül úgy nézne ki, mint a saját tákolásű vízijárművek versenye, a legtöbb elsüllyedne 1-2 hónap után, és nem azért, mert nincs mondanivalója, hanem egyszerűen azért, mert a blogírás arról szólna, hogy itt egy kis adatvesztés, ott egy kis toldozás-foltozás, és az illetőnek nem jutna ideje effektíve írni semmit.

2. CMS = Content Management System, tartalomkezelő rendszer. Ez is nagyon jól hangzik, elvileg van belőle nagyon sokféle, de hosszútávon csak a WordPress nevű blogmotor versenyképes, ennek is már az 5.0-ás verzióját nyúzzuk általában. Nem csak blogot írni jó, de kisebb vállalati honlapnak is, én is ezt használom erre a célra. Ha csak blog céljára keresünk CMS-t, meg is állapodhatunk a WordPress-nél. Annyit kell róla tudni, hogy az 5.0-tól kezdve modulokból épül fel, szinte teljesen más logikát követ 1-1 bejegyzés megírása, mint az előző verzióknál, ami nem modulokból épült fel. De ez van. Eszi-nem eszi, nem kap mást. Jelenleg ez a helyzet a CMS-ek világában.

3. Blogszolgáltató. Nyers leszek, de őszinte. Reblog.hu, vagy Blog.hu. Ami magyarul annyit jelent, hogy az Origo, vagy az Index közönségének a figyelmére szeretnél számot tartani. Már amennyiben kikerülsz egyáltalán. Persze, ha nem ütöd meg a mércét, akkor végül is tökmindegy. Maximum lesz egy hobbioldalad 1-2 odatévedő látogatóval. Lényegében ennyi a kínálat ma magyar viszonylatban. Itt is a lehetőségek beszűkülése figyelhető meg. A WordPress.com-nak van még említésre méltó magyar nyelvű kezelőfelülete, de ha egy kicsit is elegánsan akarjuk szerkeszteni a blogunkat, készüljünk fel a minimum 12000 forintos éves díjra, de a látogatás még így sem garantált. Kiemelés nincs. Van viszont helyette saját domain, bár ez talán egyre kevésbé számít manapság.

Felvetődhet a kérdés, hogy az idő múlásával nem inkább fordítva kellene lennie a helyzetnek, inkább a lehetőségek tárházának a gazdagodásának kellene bekövetkeznie? A kérdés jogos. A válasz: nem, mert a webkettő megette az egészet. Sokan inkább a Facebookon vezetnek blogot, mert még ennyire sem hajlandóak kilépni a komfortzónájukból. Vagy sehol. Olvasom, hogy a mai fiatal generáció inkább a személyes adatainak a védelme miatt aggódik, mint azon, hogy hol vezessen blogot. Kezd tehát kialakulni egy olyanfajta magatartás, hogy inkább minél jobban „elbújni” szeretnénk a neten, inkább mások tartalmait szeretnénk „kukkolni”. Egyszóval kezd egyfajta „virtuális peepshow” divatba jönni az internethasználók körében, és ezt nem rosszallásként mondom, csak konstatálom, már megszokhattuk, hogy mindig csak utána kullogunk az eseményeknek az interneten is. Elérkeztünk arra a pontra, hogy a fiatalok értetkenkedve nézik az „öregeik” kitárulkozását a neten, míg ők maguk már idegenkendnek mindenki által hozzáférhető tertalmakat feltölteni rá. Leginkább az informatikai körökben hallottam ilyesmiről, kialakulóban van a „paranoid informatikus” prototípusa, akik nem bíznak már se a Facebookban, se a Gmailben, mert azt „mások is láthatják”, „ellenőrzik”. Ez az ingyenes kommunikácíó ára. Vagy semmi sincs ingyen? Jó napot kívánok, üdvölöm a XXI. században!

Hozzászólás ehhez Filó, Suli

Mit akarok, hogy tanítsanak nekem filozófiából?

Elkészült az első beadandóm filóból. Még nem adtam le. Mi mást is csinálhatnék vele, minthogy felküldöm a netre? 🙂

Eddigi filozófiai ismereteimre szerintem nem lehet azt mondani, hogy túl alaposak, de még így is több, mint azoké a fiataloké, akik mostanában kerülnek a középiskolából az egyetemre. Filozófiai tájékozódásomban eddig elsősorban csak a Matúra Bölcselet sorozat könyvei segítettek, a teljes filozófiai szövegek, amiket olvastam, ebből a sorozatból valók. Általában hasznosnak tartom az ilyen munkákat, mert laikusoknak, vagyis a filozófiában járatlanoknak lapszéli jegyzetekkel és lábjegyzetekkel segítik a megértést és a tanulást. A könyvek, amiket olvastam, sorrendben a következők voltak: Friedrich Nietzsche: Az értékek átértékelése, Platón: A lakoma, René Descartes: Értekezés a módszerről. Ezeken kívül a Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába című tankönyvéből illetve szöveggyűjteményéből hallgattam vagy olvastam néhány szemelvényt. Az első szöveg, amit széljegyzetek nélkül olvastam, Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába című könyve volt. Ez most nemrég történt, és ezért erről a könyvről szeretnék írni részletesebben, néhány ponton esetleg összehasonlítva Steiger Kornél azonos című könyvével, de csak amennyire lehet, mivel a két bevezetés alapvetően eltér egymástól, nem volna szerencsés tehát pontról pontra összehasonlítani őket.

Már funkciójában is eltér egymástól a két könyv: Steiger Kornél Bevezetés a filozófiatörténetbe című könyve gyakorlatilag inkább szöveggyűjtemény, vagy inkább: szemelvénygyűjtemény, amíg Karl Jaspers könyve maga is összefüggő filozófiai mű, filozófiai előadások szövegét tartalmazza, tizenkét fejezeten keresztül. A fejezetek címei egy-egy előadás anyagát foglalják össze, Jaspers tehát tizenkét lépésben szándékozott bevezetni a hallgatóját a filozófia nevű tantárgyba, amit a baseli egyetemen oktatott. A mű 1950-ben lett készen és 1953-ban adták ki könyv formájában is.

Vessünk néhány pillantást Karl Jaspers életére a Wikipédia segítségével: „Jaspers Oldenburgban született 1883-ban. Anyja egy helyi földműves lánya, apja pedig jogász volt. Bár már igen fiatalon érdeklődött a filozófia iránt, mégis apja nyomdokaiba lépve a jogi egyetemre iratkozott be. A jogi pálya viszont nem tudta felkelteni az érdeklődését, így 1902-ben félbehagyta jogi tanulmányait és orvosi egyetemre iratkozott. Az orvosi tanulmányait 1909-ben fejezte be, majd ezt követően a heidelbergi pszichiátriai intézet orvosa lett. Nemsokára a kora pszichiátriai kezelési módszerek ellen fordult, és eldöntötte, hogy reformálni, korszerűsíteni fogja a kezelési módszereket. 1913-ban Jaspers, a Heidelbergi Egyetemen ideiglenes professzori állást kapott, melyet később véglegesítettek. Jaspers élete következő éveiben, soha nem tért vissza orvosi állásába, hanem tanár maradt. Negyvenéves korában Jaspers figyelme a pszichológia felől újból a filozófia felé irányult. Az elkövetkező években több filozófiai műve is megjelent, így korának egyik elismert gondolkodójává vált. 1948-ban a svájci Bázeli Egyetemen kapott állást. 1969-ben halt meg.”

Elmondhatjuk tehát, hogy érdekes életutat tudhat magáénak, tudományos szempontból mindenképpen, mivel vezető pszichiáteri állását cserélte le a filozófiai katedrára, mivel nem értett egyet kora pszichiátriai elképzeléseivel, ami nem csoda, és inkább a filozófiai hajlandóságának engedett, amikor tudományos utat választott. Könyvírási hajlandósága már korán megmutatkozott, még eredeti szakmájában is írt könyvet Általános pszichopatológia címmel, de művei többségét a filozófiáról írta, ezek már magyarul is olvashatók. Bár Magyarországon filozófiai bevezetésre inkább Steiger Kornél Bevezetés a filozófiába című tankönyvét használják, tehát történeti megközelítésben tárgyalják a filozófiát, Karl Jaspers Bevezetés a filozófiába könyve is említésre kellene, hogy kerüljön szerintem, mert nem elég történetileg oktatni a filozófiát, mivel elméleti alapok is kellenének, hogy a hallgatók legalább addig a kérdésig eljussanak, hogy mi is valójában a filozófia, ahelyett, hogy a történelmét tárgyalnak rögtön oda-vissza. Számomra is újként hatott a filozófia néhány meghatározása vagy megközelítése, amit az órán hallottam, illetve a könyvben olvastam, annyira, hogy kezdtem egészen más szemmel nézni a filozófiára. Itt világosodott meg előttem, 40 évesen, hogy a filozófia egyáltalán nem annyira egzakt tudomány, mint ahogy a történeti rendbe állított szemelvények sugallják. Mivel számomra – és úgy gondolom, még sok más hallgatótásam számára is – eddig ez volt a filozófia (korok, filozófiai iskolák, filozófusok egymásutánja), így egy lényeges kérdés (ha nem a leglényegesebb) kimaradt a tanulmányaim fókuszából, mégpedig a filozófia fogalma, meghatározása, mármint filozófiailag, és nemcsak jól hangzó filozófiai (vagy nem filozófiai) aforizmák, amik megkísérlik meghatározni a filozófiát.

Érdekesnek tartottam például Jaspersnek azokat a megállapításait, amiket a filozófia eredetére és fogalmára vonatkozóan ír. Eredete régebbi Jaspers szerint minden tudománynál, és az embernek szerinte igénye a filozófiai jellegű gondolatok létrehozása, végiggondolása. A filozófiát nem jellemzi progresszív fejlődés, megállapíthatjuk például szerinte, hogy előrébb járunk Hippokratésznél, de Platón gondolkodását például nem sikerült meghaladnunk. Ezen a ponton mond ellent a magyar filozófiai bevezetés tanításának, amely, ha nem is állítja egyértelműen, a tanmenetével egyértelműen ezt sugallja, természetesen ilyet nem is állít, de nem is cáfol, például Jaspers ide vonatkozó gondolataival. A filozófia célja inkább a „realitás megragadása az ősforrásnál”. Fontosnak tartja ennek a realitásnak a közlését, kommunikációját, többször előkerül a könyvében a kommunikácó fontosságának a hangsúlyozása. Szerinte a filozófiai tevékenység két részre bomlik: gondolatok rögzítésére, illetve ezeknek a kommunikációban való közlésére.

A fogalomról a következőket mondja: Magát a szót ő is megmagyarázza, mint ahogy a mi klasszikus tankönyveink teszik, viszont szerintem itt is bővebb, kimerítőbb magyarázatot szolgáltat a filozófia fogalmára vonatkozóan. A következőképpen fejti ki Jaspers a filozófia fogalmát:

„A filozófust jelölő görög szó – philoszophosz – különbözik a szophosz-tól. A bölcsesség (a lényeg) kedvelőjét jelenti, megkülönböztetve őt attól, aki azt hiszi, hogy a bölcsesség birtokában van. A szó jelentése ma is érvényes: a filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése, tekintet nélkül arra, hogy hány filozófus hamisítja meg a szó értelmét dogmatizmusával, az oktató elvek tömegével, azzal a szándékával, hogy végérvényes és teljes legyen. A filozófia úton-levést jelent. Kérdései lényegesebbek válaszainál, s minden kérdése további kérdést szül.”

Mégjobban újdonságként hat Jaspersnek a következő okfejtése számomra, amelyben arról értekezik, hogy a „tudomány nélküli filozófia léte több vonatkozásban is nyilvánvaló”. Négy pontban foglalja össze a filozófiára vonatkozó megállapításait, amelyeket univerzálisaknak tekint. Ezek a megállapítások szerintem Jaspers elméletének sarkalatos pontjai, mert a filozófia mindennapi alkalmazásáról és alkalmazhatóságáról beszél, mégpedig nem történetileg, hanem jelen időben.

1. Az első pontban arról ír, hogy a filozófiához mindenkinek joga van közeledni. Sokan úgy gondolkodnak a filozófiáról, mint amihez mindenki ért kisebb-nagyobb mértékben, és Jaspers el is ismeri annak a jogosságát, hogy mindenki foglalkozhasson vele, de hangsúlyozza, hogy filozófiával foglalkozni igazából csak akkor van értelme, ha magára a létre, a létezésre vonatkozóan is újszerű és érvényes megállapításokat vagyunk képesek tenni.

2. A második pontban kritériumként szabja meg, hogy a filozófiai gondolatoknak mindenképpen saját, egyedi alkotásként kell létrejönniük. Itt azt igyeszik bebizonyítani, hogy a filozofálás, a filozófiai kérdésfeltevés az ember veleszületett képessége, és ezt gyerekek példáján keresztül látja beigazolódni. Úgy gondolja, érdekes lehetne egy olyan könyvet vagy szöveggyűjteményt létrehozni, ami gyerekek filozofálását tartalmazza vagy foglalja magában.

3. Harmadszor, valamelyest kapcsolódva az előzőhöz, a „spontán filozofálást” nem csak a gyerekeknek tulajdonítja, hanem úgy véli, ez az elmebetegek sajátja is. Bennük látja meg annak a lehetőségét, hogy transzcendens tartalmakat legyenek képesek közvetíteni. Híresebb, elmebetegeknek tartott alkotók példájával él, említésre kerül: van Gogh, Hölderlin.

4. A negyedik pont az, hogy a filozófia megkerülhetetlen, mert aki tagadja a filozófia szükségességét, már rögtön filozófiai megállapítást tesz. Nem az a kérdés, hogy a filozófia, amivel élünk, jó, vagy rossz, homályos, vagy zavaros, hanem hogy van. Minden létezőnek meg kell határoznia magát a világban a világban elfoglalt helyzete szerint, és ez csak filozófiailag lehetséges.

Nem képzelhető el egy utópisztikus, „antifilozofikus” állami berendezkedés, vagy akár szervezeti felépítés sem, mert minden intézménynek szüksége van létének megalapozására gondolatilag.

Ennyit tudok említeni Jasperstől, ami újszerű megvilágításba helyezi számomra a filozófiát, ami természetesen nem is lehet sem „újszerű”, sem „modern”, ha összességében nézzük, mivel a filozófiatörténetet mégsem lehet teljesen „kikapcsolni”, amikor filozófiáról beszélünk, és ennek alapján mondhatom, hogy mégiscsak van alapja a Steiger Kornél-féle megközelítésnek, de úgy gondolom, hogy mégsem olyan mértékben, mint amilyenben mostanában jelen van napjaink filozófia oktatásában. Ezt természetesen nem mint tanár mondom, hanem mint diák, tehát nem arról beszélek, mit gondolok, hogy mit akarok mondani, miről akarok beszélni, hanem azt, hogy mit gondolok, hogy miről akarok hallani, illetve tanulni, a legjobb megértés szempontját figyelembe véve. Úgy gondolom, Jaspers könyve előnyt kellene, hogy élvezzen a Steigerével szemben, habár nem vitatom a Steiger-féle rendszerező, tudományközpontú megközelítést sem, sőt, inkább annak szükségességét is hangsúlyozom, csak az aránytévesztésre hívnám fel a figyelmet, ami a kétféle megközelítésben – a történeti, és az elméleti – alkalmazása közben az elméleti megközelítés rovására történik a történeti előnyére. Ennyit szerettem volna elmondani a kétféle filozófiai oktatási modellről, amit egymás részeként, egymást kiegészítve kellene alkalmazni, nem pedig egymás rovására, az egyik vagy másik előnyére a másikkal szemben. Az arányok – az elmélet és a történet arányának – helyes megtalálása természetesen a filozófiaoktatás feladata lenne, ehhez már az én filozófiai tapasztalatom kevés.

Hozzászólás ehhez BÚÉK, Game

Újévi játék: Where is 2019?

A Where is …? sorozat darabjai szerintem nagyon komolyak, ezek ingyenes ügyességi-logikai játékok minden újévben

Bár beígértem egy kisebb szünetet, egyelőre mégsem az következik, hanem inkább egy új hagyomány alapjait szeretném lerakni, így az év kezdetén, ezzel az indie játékkal, ami körülbelül már 10 éve hódít minden évben, és eléggé népszerűnek tűnik. Nemcsak fanatikusoknak ajánlott, hanem egyszerűen mindenkinek, aki az újévet egy pár perc, max. fél óra, óra lazulással kezdené. A Where is …? sorozat darabjai nagyon komolyak, és az egész történet szerintem tavaly fordult nagyon komolyra, amikor a játék több platformra is kijött, én például Ubuntun toltam végig, mindenféle telepítgetés nélkül. Van még Windows-ra és Mac-re, a tehát a fő géptípusokra.

A játékban a képen látható kis fickót kell mindig irányítani, aki megtévesztően hasonlít a Télapóra, és sosem találja az újévhez vezető utat. A játék általában ügyességi és logikai elemekből tevődik össze, a legfőbb feladatunk platformokon ugrálni, és ezeknek a platformoknak a mozgását irányító karok segítségével összehangolni. Én a tavalyi évi játékból okulva már profin oldottam meg a feladatot, de nekem is akadt egy-két helyzet, amikor eleinte csak néztem, mint a moziban. De aztán gyors helyzetértékelés után szerencsére mindent meg lehet oldani.

Az idei rész egy extra léghajós utazással kezdődik, a kihívás a személyi számítógépek hőskorát idézi, amikor a repülő ellenfeleket kerülgetve kellett teljesíteni a pályákat. Annyi különbséggel, hogy azt hiszem, ebben a részben nincs lövöldözés, legalábbis én nem próbáltam, a feladat maximálisan teljesíthető az ellenfelek kikerülésével.

A játék lényegi részében viszont már dobálhatunk hógolyókat, sőt dobálnunk is kell, mert sokszor máshogy nem tudjuk elérni az irányító karokat, amik a repülő masinákat irányítják, amiken ugrálnunk kell a pályák teljesítéséhez. Nekem kevesebb, mint fél órába telt teljesíteni az egész játékot, a legnagyobb kihívást a léghajókázás jelentette, mert abban még nem volt gyakorlatom. A játékban meg van oldva az “örökélet”, ha hibázunk, nem kerülünk bizonyos idő után vissza az elejére (szerencsére), ez egy hasznos újítás. A játéktervező figyelembe vette egy mai átlagos játékos terhelhetőségét is, és szerencsére nem kell felkészülnük végtelenített menetelésre 2 napi hideg élelemmel, mint a “hőskor”-ban. Szerintem az idei rész nagyon játékosbarátra sikerült, és elmondható, hogy évről évre egyre jobbak a játékok. Szerintem mindenkinek kötelező darab, csak ajánlani tudom az idei részt (is).

A játék letöltése: https://mateuszskutnik.itch.io/where-is-2019

Hozzászólás ehhez Film, Kult

A 404-es dimenzió

Szilveszter van, és már rég tanulnom kellett volna, de igazából az nem is volt opció, csak a depresszió és A 404-es dimenzió megtekintése között volt választásom, úgy érzem. Abszolút jól választottam, mert a kedvenc sorozatok listáján a második helyre került nálam, közvetlenül a Stranger Things után. Ami nagy szó, mert eddig meg sem sikerült megközelítenie egyiknek sem, de nem nagyon fogom többször szóba hozni, mert már unalmas lehet tőlem. Szokás A 404-es dimenziót lehúzni, meg ócsárolni, hogy ilyen, meg olyan, hatodosztályú sci-fi, rossz színészi játék és hadd ne soroljam. Szerencsére nem túl sokat értek a színészi játékhoz, de volt olyan sorozat is, ami tömve volt színészóriásokkal, mégis egy rakás sz*r volt, annyira, hogy eddig minden megfeszített igyekezetem ellenére sem sikerült végigülni, pedig témába vág nálam.

Egyébként pedig hadd világosítsak fel mindenkit, hogy A 404-es dimenzió sosem akart más lenni, mint ami, tudatosan játszik rá a Homályzóna (Twilight Zone) nevű sorozatra, ami szintén nem arról volt híres, hogy hű, de egyedi ötletek voltak benne bemutatva, hanem hogy egy sorozat keretein belül a műfajának egy lájtosabb verzióját nyújtsák. A Homályzóna inkább horror/thriller volt, A 404-es dimenzió viszont inkább sci-fi. A 404-es természetesen az internetes 404-es hibakódra utal, ami akkor szokott általában megjelenni, ha a hivatkozott tartalom már nem elérhető. Valóban sokszor szerepet kap az internet a sorozatban, de van olyan rész is, amelyikben nem annyira, például a Commodore 64-es srác történetében.

A mindez idáig elmondottakból már kitalálható szerintem, hogy különálló történetekből áll a sorozat, vagyis szaknyelven epizódokból, amik semmilyen szállal nem kapcsolódnak egymáshoz. Minden sztoriban újak a szereplők, új a helyszín, és az idő is, amikor játszódik. (Most nem a jó vagy rossz időre gondolok, hanem arra a konkretizált, vagy valószínűsített dátumra, amikor történik a cselekmény.) Amúgy lehet, hogy az ötletek rutinosabb sci-fi nézőknek már elkoptatottak, engem eléggé szórakoztattak, és azért igyekeztek a készítők nem egy ötletet bedobni egy-egy részben, hanem sok ötletet felhasználni és belevinni egyszerre az epizódokba, és nekem ez eléggé szimpatikus volt. Persze, kekeckedők mindig akadnak, akik rögtön rámutatnak, miért nem hihetőek a történetek, azért ne feledjük, a klasszikus sci-finél ez sohasem volt alapkövetelmény, hanem inkább az ellenkezője a jellemző.

Szerintem eléggé alacsony költségvetésű kis filmekről van szó, én inkább ennek a hangulatát próbáltam meg megragadni. Egyébként elég nehéz lehet úgy megcsinálni a múlt században virágkorát élő sci-fit, hogy valahogy az internet is mindig belekeveredjen a témába, és ezért a két kor hangulata gyakran keveredik a filmben, de szerintem ez egy működőképes kombinációt eredményez. A sorozat filmjei gyakran szólnak a jó és a rossz küzdelméről, inkább a jó erői győznek, de ez sem garantált minden epizódnál, talán ez az izgalmat is fent tudja tartani az egyes részek megnézése közben. Nekem a legaktuálisabb rész az, amikor Időlovag kapitány segítségével kell megírni egy késedelmes szakdolgozatot, de minden részben van valami, ami aktuálissá teszi, pl. multiplex mozi, gamerek (mindkét századból), klónok, szuperintelligens számítógép, posztapokaliptikus világ vagy közösségi hálózat is megjelenik témaként (a nagy számban előforduló más dimenzióbeli lények mellett). A sorozat azoknak való, akik kritikával képesek illetni a filmes alkotásokat, és esetleges hiányosságaik ellenére is tudják értékelni, nem pedig, akik egyik ámulatból a másikba óhajtanak esni a felhasznált trükköktől vagy elalélni a csodálatos színészi alakításoktól.

Hozzászólás ehhez Komm, Tech

Blogger – Web 2.0 – influencer

Olyan világban élünk, ahol még az ismerőseinket sem érdekli igazából, hogy mi van velünk. Illetve max. pletyka szinten, de például a blogok, ezeken belül is az egoblogok, mint az emberek „hogylétének” kifejezői például pont emiatt a közöny miatt haldokolnak, illetve haltak is ki már majdnem teljesen. Pedig nagyszerű eszköz lett volna eredetileg annak az automatizálására, hogy ne kelljen egy nap tízszer-hússzor elmondani, hogy „hogy vagyok”, vagy „mi van velem”, ráadásul sokszor feleslegesen koptatja az ember a száját, mert a kérdésről önmagában nem eldönthető, hogy tényleg érdekli-e az illetőt, vagy csak úgy tesz, udvariasságból. Mindez részben a webkettőre vezethető vissza, mert annak a felülete hozzászoktatja (és már hozzá s szoktatta) a felhasználót, hogy a neten (különösen a Facebookon) csak a lebutított tartalmat keresse, vagyis a könnyen hozzáférhető, konzerv tartalmat, és maximum egy kattintást kelljen megtennie annak érdekében, hogy jelezze, hogy benne van a kommunikációban ő is. Azt mondják, az internet egyik alapítója, Tim Berners Lee, igazából nem a Web 1.0-t akarta létrehozni, hanem a Web 2.0-t. (Tehát nem elsősorban publikációs platformot szerett volna létrehozni, hanem szociális hálozatot.) Nahát, akkor megnyugodhat és hátradőlhet, mert Mark Zuckerberg és barátai segítettek neki ebben. Azt mondják, a Web 1.0-ban nem volt elég pénz, így aztán megjött az is, és végül is létrejött a Web 2.0, ami a mai, megvalósult formájában engem leginkább az értelmi fogyatékosok vidámparkjára emlékeztet, mint valódi szociális, közösségi hálózatra, illetve, ha ez a maximum, amit egy közösségi hálózat nyújtani tud, akkor valószínűleg inkább mégiscsak a felhasználókban van a hiba. Gond lehet az is, hogy az internetet használók köre kibővült (itt nyugodtan használhatnánk azt a szót is, hogy „felhígult”), és a szomszéd Pistikétől a lökött postásig mindenki rajta van, ugyanolyan jogosítványokkal és ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mi, ez még önmagában nem lenne gond, de mi van akkor, ha valaki visszaélni szeretne az itt hozzáférhető információval, ami nem is neki lett szánva, sőt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaki képes olyasmiket előbányászni rólunk, aminek a létezéséről esetleg már magunk sem tudunk. Persze, miénk a felelősség, hogy csak olyat osszunk meg magunkról, amit nem gond, ha viszont látunk, és az emberiség egy nagy testvéri közösség valahol, de nem tilthatunk le minden embert egyenként az olyan tartalmainkról, amiket nem szeretnénk, hogy lássanak. Illetve, ha „titkosítjuk” valahogy a hozzáférést, akkor esetleg olyanokat is kizárunk, akiket esetleg pont nem akartunk eredetileg, és az információ még így is, a legzártabb csoportból is „kicsempészhető”. Szóval sehogy se jó. Igazából mára az internet és a közösségi hálózatok általában egyfajta fordított pszichológia szerint működnek: minél jobban akarod, hogy valami sok emberhez eljusson, annál kevésbé fog, és miné jobban titkolnád, titkosítanád, annál jobban kiszivárog. Végül már ott tartunk, hogy előállítjuk az elképzelésünknek megfelelő tartalmat, fel is tesszük a netre, mégis mindenkit egyenként kell már szinte megkérni rá, hogy ugyan már olvassa már el, neadj isten véleményezze is, mert az emberek hajlamosak csak azokra a professzionális (?) tartalmakra fókuszálni, amelyekért fizettek, az amatőr(nek minősített) tartalom elsikkad az interneten. Kénytelen vagyok saját példával élni: amíg az Origo.hu-n vendégszerepelt a blogom, az emberek hajlamosak voltak elolvasni, mert az Origo valahogy „szentesítette” számukra azt a tartalmat (fura módon), amit eredetileg én hoztam létre, de ha az ember mögött nem áll egy olyan médiafelület, ami „kanonizálja” vagy inkább „validálja” a termékét, akkor az az emberek szerint biztos csak szemét lehet, olyan tartalom, ami nem éri meg az egyáltalán azt az energiabefektetést, ami ahhoz szükséges, hogy befogadja azt a produktumot. Valójában elindult egy olyan elitizálódási, polarizációs folyamat az interneten (is), aminek az utolsó nagy győztesei az influencerek, vagyis azok a youtuberek, akiket „szeret a kamera”, azaz profin használják ezt a médiaeszközt, és valamilyen előnyös tulajdonságuk, vagy tulajdonságaik révén szimpatikusnak, őszintének, ésatöbbinek tűnnek a kamerában. Innentől kezdve már tökmindegy mit csinálnak, az emberben működhet valami „kukkolási ösztön”, ami ezt a példátlan sikert bizonyítja, vagy nem tudom. Az influencerek legnagyobb erényének az őszinteséget tartják, és az emberek azt gondolhatják, hogy kamerában, élőben, megfigyelés alatt az ember ritkán hazudik (nagyot). Tehát maga a mondanivaló már nem lényeg, csak az, hogy rajongásuk tárgya őszinte legyen. Legyen leelenőrizhető, kellemes megjelenésű, könnyed modorú valaki, akitől még a minőségileg vagy tartalmában silányabb gondolatokat is elfogadjuk, csak azért, mert kvázi „ott van velünk” a kamera által. Láthatjuk, hallhatjuk, már csak a tapintást és az szaglást kéne megvalósítani, és tökéletes lehetne az élmény. Valahogy egyenes út vezett ide a Big Brothertől és a Való Világtól, rajongásunk tárgyát birtokolni szeretnénk, és csak azért tudunk lelkesedni, amit (úgy érzünk,) birtoklunk is. Összességében elmondhatjuk, hogy a Web 2.0 a bloggerekkel kezdődött, és az influencerekkel végződik. És a Web 3.0-ra utaló jelek már most megvannak. Mindegy is, igazából, mi lesz, csak el innen. A Facebook egyeduralmát és influencereket elhozó Web 2.0-ból már egy kicsit elég volt. Mégha jól is érezném magam benne (ami nem igaz), akkor is szükséges már a weben egy strukturális váltás, átrendeződés, ami megszünteti ezt a sok anomáliát. Bizonyos elemei visszaköszönnek majd a Web 1.0-nek, véleményem szerint (amivel amúgy sem volt bajom), de jöjjön inkább a Web 3.0, a szemantikus web, minél hamarabb.

Hozzászólás ehhez Blog, Tech

Karácsonyi történet 1.0

Volt egyszer egy szegény blogger, és nem maradt már senkije a világon, még blogja se volt. Ő volt a boldogtalan Blogtalan Blogger. Eljött a karácsony, és Blogtalan Blogger nagyon szomorú lett, mert új blogot szeretett volna indítani, de karácsonykor senki nem kíváncsi egy blogtalan bloggerre, mindenki karácsonyi üdvözletét küldi a blogjában, ami sokaknak tetszik, sőt, ilyenkor még hozzászólásokra is számíthat az ember.

“Ccc, pont karácsonykor, nálunk ugyan nem indítasz blogot, Blogtalan Blogger” – vonták össze a szemöldöküket a blogszolgáltatók, és elnéztek a karácsonyi szextartalmak irányába, ami az éppen aktuális Való Villában volt közvetítve – “Vagy, ha igen, 0 lesz a látogatottságod, azt garantáljuk, mi semmilyen nézettséget nem tudunk neked biztosítani.” A Blogtalan Blogger tehát fogta az adatbázisát, és elszontyolodva kullogott hazafelé. Otthon senki se várta, és mivel blogja sem volt, ezt még közölni sem tudta senkivel. Piszkálgatta az export fájlokat, nézegette a médiatartalmakat, amit – úgy tűnt – soha nem nézeget már senki ezen a világon rajta kívül. Ekkor megérkezett a MPL.

“Na, mit hoztunk neked, Blogtalan Blogger, Raspberry Pi 3B+ szervert, csak harmincnégyezer forint, és egy kis sudo apt-get install nginx, egy kis sudo apt-get install php-fpm és egy kis sudo apt-install mysql-server, és már telepítheted is a blogodat.” Nagyon megörült ennek a Blogtalan Blogger, és rögtön nekilátott összeszerelni a Raspberry Pi 3B+ szervert, telepíteni a Raspbian operációs rendszert, aztán szép sorjában a webszervert, a php-t és az adatbázis szervert. Aztán fogta a híres 5 perces telepítésű WordPresst, és azt is feltelepítette, Twentyeleven sablonnal, ahogy régen, amikor még nagyon népszerű volt, és nagyon sokan beszélgettek vele a blogján.

Kellett ugyan a routeren egy kis port forwardolás, meg importálnia kellett az adatbázist, ami eltartott egy ideig, na meg a domain név átirányítás, de karácsonyra a Blogtalan Bloggernek újra lett blogja, és nem volt már többé boldogtalan Blogtalan Blogger, hanem DIY Blogger, aki nem függött már sem a szolgáltatóktól, sem senki mástól, azontúl otthon tartotta a blogját a szobájában, és onnan osztotta az embereket, köpködött és anyázott bőszen, mert nem tetszett neki a szisztéma, de legalább boldog volt. Egyszer az életben.

Aztán meghalt.

Bár, lehet, hogy ma is él még, csak sz@rakodik neki az otthoni net, vagy felhagyott a blogolással, vagy szerzett egy saját, igazi életet, és ott röhög a markába valamelyik helyi média háttérmunkásaként. Nem lehet tudni. Annyit azonban tanulságként levonhatunk, hogy a boldogság ilyen DIY dolog, nem másoktól kell várni, hanem mindenki szervertermében ott van valahol, csak telepíteni kell, és már lehet is megosztani.